Az algíri csata

 

Az algíri csata

A film első képsorai a legutolsó jelenettel kezdődnek, melyet a néző először értetlenül nézhet, majd később a különböző alkalmakkal beavatkozó narrátornak köszönhetően kontextusba tud helyezni. Az ötvenes évek közepén járunk, Algériában, méghozzá az óvárosban, a Kaszbában. Megismerjük Alit és az algériai partizán csoportot, az FLN-t, azaz a Nemzeti Felszabadítási Frontot, majd később Matthieu-t is. Kettejük között komoly kontrasztot von a film, hiszen amíg a francia ezredes gyakorlatilag egy háborús hős, aki diadal-menettel vonul be a városba, addig az arab ellenfele egyedül, megalázva és megverve. A narrátor mindkettőjüket bemutatja: Matthieu egy veterán, aki a francia népet szolgálta egész életében, Ali pedig egy bűnöző, aki többszörösen börtönviselt és javító iskolában is volt. A film egyfajta dokumentarista nézőpontot igyekszik mímelni, hiszen a kamera és a szögek újságírói módszerekre hajaznak, közelről és nagyon távolról látjuk az eseményeket. Első blikkre úgy tűnhet, hogy igazi kolonialista szempontok mentén halad a film, hiszen a karakterek sematikusak (Ali vékony, szálkás, olajos bőrű, Matthieu szikár, fehér, karizmatikus, szőke katona) és a szövegei propagandisztikusak (aki igazi francia, az nem vesz részt a sztrájkban). A történet mégis máshogyan alakul, amikor elkezdünk betekinteni a Kaszba lakosainak életébe. A film már az elején sejteti a szemfüles nézővel, hogy ez nem egy újabb tézismozi lesz, de az igazi fordulópont akkor következik be, amikor az újságírok provokációs bombájának következményeit látjuk: az óváros lakói ugyanúgy szenvednek és rettegnek halott gyermekeik láttán, mint francia társaik és ugyanazzal a dühhel igyekeznek megtorolni fájdalmaikat. Ahogyan az európai negyed lakói elítélik az arab kéregetőt ártatlanul, úgy a Kaszba lakói is ártatlan embereket robbantanak fel. A film tehát polifonikus, hiszen hallhatjuk mindkét oldal hangját és nézőpontját.

Az első bekezdéshez kapcsolódik a válaszom arra a kérdésre, hogy mit találtam érdekesnek. A film rendezője olasz és feltevődik, tehát a kérdés, hogy mit is üzen a film a nézőnek. Az én meglátásom szerint az alkotás célja elsősorban a Nyugat kritikája, hiszen a kolonializmus az ötvenes években még dominált Algériában, mind közigazgatási, mint pedig kulturális szempontból (“mi hoztunk nektek civilizációt”), másrészt az ENSZ kritikája is, hiszen nem tett semmit a szenvedő és elnyomott népekért. Hogy miért népek? A film egyszerre játszódik a magyar forradalommal ’56-ban. Érdekes volt látni, hogy amíg mi mondjuk a franciákban akkoriban a felvilágosult Nyugatot láttuk, addig, akárcsak Said művében az arabok, az FLN tagjai a romlottságot és a gyengeséget látta a nyugatiakban. A közös viszont mindkét akcióban, hogy várták az ENSZ vagy Amerika beavatkozását az elnyomás ellen, amely sokat ígért, de semmit nem tett meg. Az olasz rendező mindent bevet, hogy felnagyítsa sztereotípiáink infantilis voltát, hiszen a franciák/európaiak nagyon kifinomultak, nagyon fehérek és nagyon idealisták, az arab lakosok pedig nagyon deviánsak, nagyon barnák és nagyon könyörtelenek a film első felében. Mintha csak Edward Said Orientalizmusát látnánk megelevenedni a képernyőkön, melyre külön rátesz még egy lapáttal Morricone zenéje, mely finom és lágy, amikor francia szereplőket látunk, de lüktet és tombol, amikor az asszonyok a bombákat csempészik az európai negyedbe.

Hogy mit tanultam a filmből? Talán az a tapasztalatom volt, hogy a háborúban nincs jó és rossz oldal, amikor elkezdődik a hadviselés. A Kaszba lakói tényleg elnyomottak voltak, de az eszközeik ugyanolyan durvák és könyörtelenek voltak, mint a franciáké. Ugyanúgy ártatlanok haltak meg legtöbben és ugyanúgy védték magukat az FLN vezetői, mint a francia vezetők, ugyanakkor Matthieu sem volt teljesen elvadult, gonosz ember, esélyt adott ellenfeleinek és antifasiszta volt, éppen ezért nem könnyű ítéletet mondani a karakterek felett.

Végül, de nem utolsó sorban levonhatunk egy antropológiai tanulságot is, melyet már számtalanszor axiómaként emleget azóta a tudomány: az, hogy számunkra mi a civilizáció, a kultúra és az erkölcs, nem evidencia más kultúrákban. Ez a kijelentés pedig arra mutat rá, amit a mai napig nem képesek a különböző világszervezetek megérteni: amiről mi úgy gondoljuk, hogy segítség, az lehet, hogy csak egy illúzió, ugyanis, ami a mi szemünkben gyógyír az egy idegen civilizáció szemében a méreg is lehet, ennélfogva tehát az ötvenes évekbeli francia kapitalizmus és jólét, az Kaszba lakóinak egy teher és dekadencia. Talán abbahagyhatnánk a folyamatos válaszolást és elkezdhetnénk kérdezni.

Mátyás Gergő