Darwin rémálma

 

Darwin rémálma

A film címe (Darwin rémálma) számomra tökéletesen reflektál a film tartalmára: minden egyes jelent, amely a Viktória-tó környékén játszódik, egyre jobban megmutatja, hogy milyen elfogadhatatlan szociális helyzetben élnek a tanzániai lakosok. Ez az életforma, melyet a következőkben bemutatni igyekszem, a rémálom részét már igazolja is a címnek, de a Darwin része előtt még értetlenül állhat a néző. A film azzal indít, hogy ezt a környéket az emberiség bölcsőjének is tekintik sokan, majd nem sokkal ezután azt is megtudhatjuk, hogy a nílusi sügér, hogyan pusztította el a helyi ökoszisztémát és azt is, hogy a Viktória-tó ennek következtében az elláposodás útjára lépett. A természetes evolúciót tehát egy mesterséges evolúció haladta meg, hiszen a tóban már nem a helyi ökoszisztéma csúcsragadozói domináltak fenntartva az egyensúlyt, hanem egy oda nem illő faj borította fel a biocönózist.

A film számomra sokkoló volt, ugyanakkor nem tudom azt sem mondani, hogy teljesen meglepődtem volna. Nem volt számomra ismeretlen a tény, hogy Afrika számos országában éhínség pusztít és elképesztő szegénység, ugyanakkor nagyon meglepett az utcagyerekek látványa, akik gyakorlatilag semmilyen szociális hálóval nem rendelkeztek. A szülők vagy már korábban meghaltak, többnyire AIDS-ben, vagy magukra hagyták ezeket a gyerekeket. A film polifonikus, nincs benne kimondottan javallott szólam vagy erkölcsi tanítás, sokkal inkább arra kényszeríti a nézőt, hogy magától döntse el, mit is akar gondolni. Nem rág semmit az ember szájába, sőt néha csak nagyon finom motívumokkal tartja egyben az alkotás kohézióját. Megismerjük benne a prostituáltakat, a biztonsági őrt, egy csomó utcagyereket, az orosz szállítópilótákat és még sorolhatnám. A film bő másfél órában szinte feldolgozhatatlan mennyiségű információt zúdít az ember nyakába, hogy szinte lehetetlen egyszerre feldolgozni azt. Legalább öt olyan téma (prostitúció, szerhasználat, szegénység, kolonializáció, kizsákmányolás) van, amelyről külön-külön is legalább ilyen hosszú filmeket lehetne forgatni. Feltevődik a kérdés tehát, hogy a Darwin rémálma érvényesen beszél-e a tanzániai helyzetről, ha így csapong a témák között? Vajon kibontja-e eléggé a témákat ahhoz, hogy valami magvasat mondjon? A válaszom egy nagy IGEN, hiszen egy holisztikus képet igyekszik alkotni. Akárcsak egy kirakósban, itt is, minden snittnek helye és értelme van, melyet csak akkor látunk igazán, ha a többi jelenettel együtt vizsgáljuk.

A műben megjelent pillanatok némelyikét nem csekély veszély övezhette, hiszen például az éjjeli őr bármikor gyilkolásra készen várt minden idegent, ahogyan a tó melletti falu pedig tele volt fertőzött emberekkel. A stáb tehát egy olyan terepmunkát vállalt fel, melynek komoly következményekkel jártak a legkisebb hiba elkövetésével, ugyanakkor ez is teszi hitelessé a munkájukat. Ha már a jelenetek értelménél és hitelénél tartunk, fontos megjegyeznem, hogy észrevehető egy tragikus párhuzam a kolonializáció és a nílusi sügér térnyerése között. A film burkoltan arra igyekszik felhívni a figyelmünket, hogy az európai térnyerés Afrikában körülbelül annyi jót tett az őslakosoknak, mint a Viktória-tavi halaknak az új ragadozó. Az egyik falusi halász, aki azelőtt tanár volt, arról számol be, hogy csak a legerősebb, azaz a leggazdagabb tud érvényesülni, és aki szegénynek születik az is marad. Ez a gondolkozás pontosan ellentétes Darwinéval, hiszen nem a legrátermettebb szerez magának teret, hanem a legjobb materiális hátterű, ugyanakkor ez a térnyerés nem harmonikus és a gyengébbek pusztulásával jár.

Mint jövőbeli antropológus, kétes érzéseim vannak a film kapcsán, egyrészt úgy gondolom, hogy ezek az alkotás vitálisak és az antropológia legszebb és társadalmilag leghasznosabb részét képezik, ugyanakkor mindig is éreztem egyfajta idegenkedést Afrikától és nem tudom elképzelni, hogy hogyan is tudnék ott úgy kutatni, hogy számomra félelmetes és szinte irreverzibilisnek tűnik a helyzetük. A film végére még jobban iszonyodtam Afrikától, de még inkább úgy éreztem, hogyha egyszer etikus antropológussá akarok válni, akkor kötelességem lesz a Viktória-tóhoz hasonló helyekre elmenni, illetve azokat bemutatni. A kényelem és kötelesség harca ez, hiszen nem akarok nyomort látni, de nem tudok elmenni a ragasztót szívó utcagyerek képe mellett.

Hogy mi számomra a tanulság? Csak annyi, hogyha rajtam múlna, akkor ezeket a filmeket kötelezővé tenném az iskolákban.

Mátyás Gergő