Ugrás a fő tartalomra

Angyal-Cseke Csaba: Ötpercesek a liturgiáról 1. rész

Letargia vagy liturgia? Ez itt a kérdés…

Van-e értelme ma egy liturgiáról szóló cikksorozatba kezdeni? Van-e értelme ma – a szabadság világában – egy szabályozott, kötött rendszer kincseinek titkairól akár egy pillanatig is gondolkodni? Kell-e ma bármi is, aminek megértése megoldandó feladat, tanulandó anyag elé állítja azt, aki bemerészkedik annak világába? Azt hiszem és gondolom, hogy ezek a kérdések nem csupán a cikksorozat szerzőjét aggasztják, és talán nem tévedek, ha azt feltételezem, hogy a kedves Olvasó kérdései is lehetnek ezek. Mi végre a liturgia? Miért éppen a liturgia az, amelynek a kápráztató világában megmártózni szeretnénk?


Szemlátomást átalakuló világunkban nem csak az értékek, hanem az egyház istentiszteleti élete, a liturgia jellege is változóban van. Azonban ne feledjük: évszázadok, vagy akár évezredek kincseiről, milliók vagy akár milliárdok Isten- és élettapasztalatáról gondolkodik az, aki ma a liturgiáról gondolkodik. Micsoda gazdagság, de máris hozzá kell tegyük: micsoda felelősség ez! Mai liturgikus gondolkodásunkat nagyban meghatározzák a XX. században, a kereszténység egész világközösségében lezajló liturgikus reformok. Nagy áttekintésben egyértelműen látszik, hogy ebben a folyamatban két meghatározó irány akar érvényesülni. Az egyik igénye, hogy vessünk le mindent, ami kötöttség, szabadítsuk ki magunkat a hagyományok szorításából, és szabadon tegyük azt, amit szeretnénk, tegyük azt, amiben mi magunk kiteljesedhetünk. A másik pedig – egyfajta ellenpontként – arról beszél, hogy a reform feladata nem más, mint a múlt feneketlen kútjából felhúzni azt, ami elfeledett, és visszatérve korábbi formákhoz, egy szigorú rend biztosította szabályozottságban folytassuk istentiszteleti életünket.

Sokan úgy gondolják, hogy ezen megfogalmazások feszültségét aligha lehet ellentmondás(ok) nélkül feloldani. Mégis érezzük, hogy mivel mindkettő ideológiákkal leterhelt megközelítés, köztes megoldás felé illenék hajlanunk. Ebben a kettőségben – úgy gondolom – az egyetlen lehetőség egy olyan liturgia eszméjét szem előtt tartani, amely egyfelől komolyan veszi a tradíciót, másfelől pedig reagál a jelen világ kihívásaira is. Mindezt teszi úgy, hogy nem feledkezik meg arról a távlatról, hogy minden, ami a földön küzdő egyház istentiszteletében történik, az annak a mennyei istentiszteletnek a fedezete, amely folyamatosan zajlik, és amelybe – reménység szerint – alkalomról alkalomra belekapcsolódik a gyülekezet közössége.

Miért kell tehát ma is beszélnünk a liturgiáról? Azért, mert élni szeretnénk. Teljes életet élni ebben töredékes, darabjaira hulló a világban, és örökkön élni a teljességben, az örök életben. Meggyőződéssel vallom, hogy azt a himnuszt, amit majd ott, a mennyei karban kell énekelni azt a földön küzdő egyház liturgiájában lehet és kell is megtanulni. Ám ez az ének az, amely a mindennapok terheiből minket egy pillanatra kizökkentve képessé tesz arra, hogy hordozzuk a földi élet, a mindennapi életünk gondjait. Igen, ma is kell a liturgiáról beszélni, írni és gondolkodni, ám a liturgiát – mint ahogyan magát az életet is – tanulni kell…

A liturgiát tanulni azonban érdemes is, hiszen a liturgia ismeretanyaga átfogja a teljes keresztyén, vagyis a tanítványi életet. Lehet, hogy van, aki úgy gondolja, hogy lehet liturgia nélkül élni, de azt már alig hiszem, hogy lenne valaki, aki a gazdagság helyett a szegénységet választaná. Lehet, hogy az itt megjelenő írásaim nem lesznek mentesek a személyes hangvételtől, az elfogultságtól, vagy a provokatív éltől, de mindennek egyetlen célja van: a liturgia gazdagságának kincseit sejtők felelősségével szeretnék írni arról, aki maga van jelen, és aki maga cselekszik az egyház liturgiájában, és aki ezáltal a mi életünkben megteremtheti az örök rendet, az Élet Liturgiáját, amely segít, hogy végül semmilyen körülmények között ne maradjunk a letargia fogságában.


Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Csendeshétvége az Evangélikus Hittudományi Egyetemen

      2022. február 11-13. között az Evangélikus Hittudományi Egyetem hagyományaihoz hűen, félévkezdő csendesnapokkal indította a tavaszi félévet. Az idei tavaszi csendesnapnak, az egyetem története során először, a fóti Evangélikus Kántorképző Intézet biztosította a helyszínt. A hely varázsának köszönhetően egyetemünk hallgatói egy nagyon nyugodt és családias környezetben készülhettek az új szemeszterre, kicsit kiszakadva a nyüzsgő budapesti mindennapokból.      A péntek délutáni érkezés és berendezkedés után egy nagyon jó hangulatú közös vacsorával kezdődött el a hétvége, majd Kendeh K. Péter áhítatával folytatódott az este, ami szépen felvezette a hétvége témáját, ami nem volt más, mint a házasság, a férfi és a nő. Itt egy teljesen új perspektívából volt szó arról, hogy bár különbözőek vagyunk, és sokszor emiatt egészen távolinak érezzük egymást, Isten mégis mindannyiunkat egyaránt a saját képmására teremtett. Az este zárásaként, a csendesnapok témá...

Migrén

  Migrén 13 éve kivétel nélkül minden héten kopogtat az ajtómon. Ha szerencsés vagyok, csak egy gyors látogatásra érkezik, és néhány közösen töltött óra után egy kis időre búcsút veszünk egymástól. De ha éppen ráér, akkor van hogy 3 napig is élvezi vendégszeretetem. Nem tudom miért, de szeret velem lenni. Legalábbis én így vélem, hiszen mi más állhatna gyakori látogatásainak hátterében?! Sőt, ha jobban belegondolok, tulajdonképpen akkor is velem van, ha éppen nincs jelen. Mert ilyenkor nem fájdalma, hanem a hiánya okozta félelem gyötör. A félelem, hogy vajon meddig tart a kegyelmi állapot, míg újra találkozunk. Sosem tudom előre mikor érkezik, szeret bizonytalanságban tartani, és a legváratlanabb pillanatban lecsapni. Amikor megérkezik, nincs menekvés. Térdre kényszerít, és megköveteli, hogy vele foglalkozzak. Csak vele. És tudom, bármennyire is küzdök ellene, végül mindig ő nyeri kettőnk csatáját. Így jobb, ha minél hamarabb engedelmeskedek neki, és hagyom hogy feladataimtól els...