Angyal-Cseke Csaba: Ötpercesek a liturgiáról 2. rész

 

Arról, ahonnan minden indul és ahová minden visszatér

A liturgia és az élet teljessége

Személyes hanggal kell kezdenem. Lassan múló gyermekkorom emlékezetében elevenen él az első istenélményem pillanata, amelyről bátran merem állítani, hogy mind a mai napig az egész életemet meghatározza: zajlik a liturgia, az istentisztelet, a nagymamám mellett ülök, aki fogja a kezem, és énekelünk, velünk az egész gyülekezet: „Szent, szent, szent az Isten…”. Azt hiszem, hogy ez volt az a pillanat, amikor menthetetlenül magával ragadott a liturgia szépsége, és ezzel egy életre az istentisztelet nagy szerelmesévé lettem. Akkor és ott, öt vagy hatéves gyermekként megsejtettem valamit a Sanctus-tétel ősi titkából: találkoztam a Szenttel, az Istennel, mert éreztem, és ma is érzem, hogy valójában a liturgia az Ő cselekedete az ember életében…

De mi is maga a liturgia? Mit jelent a szó, amelynek kimeríthetetlen gazdagságáról kéthetente e rovat hasábjain gondolkodni, elmélkedni szeretnénk? A könyvespolcomon ülő szakkönyvek, vagy az általam elérhető irodalom nagysága azzal szembesít, hogy erre a kérdésre aligha lehet egy „ötperces” keretében válaszolni, mégis néhány vázlat-foszlány megrajzolására merek vállalkozni ezekben a sorokban is. A szó maga két görög szó, a leitos („köz[ös]) és az ergon („munka”, „mű”, „cselekedet”) összetétele. Eredetileg a nyilvános állami (alkotmányos), nép érdekében végzett közmunka szakkifejezése volt, de az ókori görögség a liturgia szóval jelölte a nyilvános játékokat, a drámai előadásokat, és magát az olimpiát is, innen ered a később dominássá váló kultikus jelentésárnyalat. Az Ószövetség görög nyelvű fordítása, a Septuaginta kifejezetten a vallásos szolgálat kifejezésére használja. Figyelemre méltó azonban, hogy az újszövetségi szóhasználat a liturgia értelmét nem korlátozza a keresztény istentisztelet kifejezésére, hanem valójában a gyülekezet teljes élettel (!) való szolgálatát jeleníti meg a liturgia szóval.

A liturgia ily módon olyan szolgálat, amelyben alapvetően meghatározó a közösség szerepe. A liturgia közösségi mű (opus publicum), hiszen egy közösségért, egy közösségnek végzett szolgálatot jelent. A liturgia ugyanakkor közös mű is, amely egy szolgáló közösség közös, közösségben, egymást segítve és támogatva végzett szolgálata. Ez azonban mind csupán az emberi oldal… A liturgia valójában nem az ember, hanem az Isten cselekedete (liturgia Dei). Isten cselekedete, amelyet a legnagyobb liturgus Jézus Krisztus által vitt véghez értünk emberekért, az tönkrement életünk helyreállításáért, töredezett életünk teljessé tételéért. Ez a szolgálat, ez a liturgia, amelyről az üdvöségtörténet teljessége tanúskodik, és amely valójában arról beszél, hogy az ember minden nyomorúsága az Istennel való találkozásban oldódhat fel. A liturgia pedig találkozásra, az Istennel, a Szenttel való találkozásra, s így életünk bénító terheinek letételére hív…

Az egyház istentiszteleti élete, vagyis liturgiája egy hét 168 órájából általában csupán egyet tesz ki. Teljessé akkor válhat, ha a fennmaradó 167 óra az újszövetségi értelmet követve a teljes élet istentiszteletévé válik azáltal, hogy önmagunkat, gondolkodásunkat, cselekedetünket élő áldozatként Istennek, és ebből fakadóan a mellettünk élőknek, vagy csupán egy pillanatig mellénk szegődőknek adjuk. A keresztény ember – bár néha sokszor igen hevesen tiltakozik ellene – valójában nem élhet liturgia nélkül, hiszen az Isten erőterében zajló életben minden, még az egészen profán elemek is liturgiává válnak. Akkor értjük és éljük meg igazán a liturgia ősi titkait, ha mindennapi életünkben hitvallásunkká, életszervező erőkké válik az a gondolat, hogy az ember élete akkor válik teljessé, ha az Istennel való találkozásból, a liturgiából indul, és oda is tér vissza új erőért, el nem múló reménységért.