Angyal-Cseke Csaba: Ötpercesek a liturgiáról 3. rész

 

Szív és szó egysége
Tudatos és tevékeny jelenlét a liturgiában

Az elmúlt hónapban két hétvége alkalmával is lehetőségem nyílt aktívan bekapcsolódni a bencés zsolozsma (zsoltáros imaóra) liturgiájába. Ez – a számomra is a szokatlanság és újdonság erejével hatva – újra felkeltette bennem a liturgiában való tudatos és tevékeny jelenlét problémáját. Vagyis azt a rendkívül egyszerűnek tűnő kérdést, hogy vajon mennyire vagyunk értő részvevői az egyház istentiszteleti életének, mennyiben értjük, éljük, hogy mi miért, és miért éppen így, és nem más módon történik a liturgiában? A bencés liturgia számomra is vonzó idegensége újra figyelmeztettet: a liturgiai tudatosság, az istentisztelet megértése és átélése cseppet sem magától értetődő adottsága a gyülekezetnek. Hiszen voltak pillanatok, mikor ebben az új közegben én magam is tanácstalanul lapozgattam a zsolozsmáskönyvet az éppen énekelt rész után kutatva… Így fogalmazódott meg a kérdés bennem immár az evangélikus liturgia vonatkozásában: Van-e, lehet-e tudatos és tevékeny jelenlétünk az istentiszteleten? És a lényeg: Lenne-e, van-e ennél fontosabb kérdés a liturgia világában?

Egy gondolat erejéig még hadd időzzek a bencés zsolozsmánál. Szent Benedek Regulájában a zsolozsma liturgiájának ismertetését a következő szavakkal zárja: „úgy álljunk a zsolozsmázáshoz, hogy szívünk megegyezzék szavunkkal”. Rendkívül szemléletes és mély megfogalmazása ez annak, amiről e rövid gondolatébresztő írás erejéig elmélkedni szeretnék. Hiszen bár úgy gondolom, hogy a liturgiát tanulni lehet és kell is, de meggyőződésem az is, hogy a tudatos és tevékeny jelenlét bőven túlmutat az ismeret szintjein. Nem elég ismerni, akár betéve tudni a liturgia rendjét és szavait, mert a liturgiáról nem csupán beszélni, a liturgiát élni, megélni kell. Vagyis újra és újra azt a kérdést kell megfogalmazni, hogy mindabban, ami történik, hol vagyok én, mindaz, ami elhangzik, az hogyan lehet az én őszinte, szívből fakadó szavaimmá is?

A liturgia lényege szerint az egyház objektív szava, mert benne a keresztény tanítás szerves életté, gyakorlattá kell váljon. Szigorúan úgy is fogalmazhatunk, hogy az egyház tanításából az az eleven és élő valóság, ami valamilyen megjelenik a liturgiában. A liturgia így klasszikus módon a tartalom és a forma egységét szeretné megvalósítani, mikor a tartalom, Jézus Krisztus életet rendező, teljes életet adó, vagyis értünk is történt üdvözítő tettének kifejezésére a méltó, a legméltóbb formákat keresi. A liturgia így a tartalomhoz kötött, attól elválaszthatatlan forma. Az istentisztelet minden eleme csak eszközi jelentőségű, nem jelentéktelen, hanem elengedhetetlen, de csupán eszköz. Hiszen a gyülekezetet nem a liturgia, hanem a benne cselekvő Isten az ő igéje által újítja meg. Ezért mindennél döntőbb az, hogy az istentiszteleten tisztán és igazán szóljon az isten igéje. Az evangélikus istentisztelet nem igehirdetés, hanem igeközpontú, a liturgia koncentrált ige, melyben maga Krisztus ajándékozza a bűnbocsánat és az új élet ajándékát.

A probléma lényege is éppen ebben áll, hogy a liturgia az egyház szavaként, a tanítás foglalataként valójában mindig külső tényező marad. Azaz maradna, ha nem tennénk azért, hogy ezek a kétezer éves szavak a mi életünkben is élővé váljanak, a mi életünkké váljanak. A liturgia, ha hisszük, ha nem: a teljes emberségünkben kíván részessé tenni a csodában, hogy az Isten megszólal, az Isten hozzánk beszél. A liturgia megélésének tudatossága így a közösen kimondott, vagy hallott szavak, a tanítás értésén túl a figyelemben ragadható meg. Figyelni nem csupán a szavakra, a történésekre, hanem arra, hogy ezek szavak nekem mit mondanak, az Isten mit cselekszik általuk bennem, és hozzáteszem: általam a mellettem ülő testvér életében.